| | | |
Vladika Platon Atanackovic | Miloš Svetić | Ivan Jugovic |
Zombor szerb irodalma történetének első szakaszát kezdő- és végpontként különös egybeeséssel két költői apoteózis jelképezi, a korábbi a városnak, a későbbi a Szűzanyának szentelt költemény. Fra. Bona Mihaljević, a zombori ferences konventtus szerzetese, miután II. József császár rendeletével feloszlatta a rendházat, 1787-ben rímes, tíz szótagos verselésű disztichonban búcsúzott a poros-sáros várostól és az élettől, azért fohászkodva, hogy Zombor maradjon az egyedüli, a maradandó eszkathológiai végállomása. A 20. század elején a Szűzanya előtt megvallva eddigi életének „bűnös eltévelyedéseit”, hogy megtisztulva, extatikus emelkedettséggel, az abszolútum tetőpontján, ahol minden idők különbségei elnémulnak, találkozhasson holtában istenített kedvesével, Laza Kosztić megírta neves bűnbánó versét, a Santa Maria della Salute-t (1909). Ebben a metaforikus összeölelkezésben a Zomborban keletkező szerb irodalom villámgyors fejlődéssel haladt irodalmi-esztétikai tekintetben a kommunikációs szerepű nyelvi megnyilvánulást jelentő műtől a magasan esztetizált nyelvi alkotásig, szimultán megörökítve a saját korának művészeti-stiláris irányzatait.
Hiszen Mihailović szerény kezdeményezése után alig egy-két évtizeddel, a 18. és 19. század mezsgyéjén Zomborban Vasilije Kovačić grammatikai magániskolája és a Preparandia köré gyülekező költők a rokokó, a klasszicizmus és a preromantikus áramlatok együtthangzásában a művészi kifejezés magas fokáról tesznek bizonyosságot. A klasszicizmus irányába hajló költők egész nemzedékét (Avram Mrazović, Jovan Berić, Ivan Jugović, Nikolaj Šimić), illetve a tiszta klasszicista koncepció képviselőjét (Platon Atanacković) leljük itt, akik közösen szembeszültek a diglosszia megoldásának jelentős problémájával, sikerrel mutatkoztak meg a kor minden jelentősebb műfajában, mint amilyen az óda, az elégia, az epitáfium, a gyászbeszéd és az életrajz. Mellettük jelenik meg, magasan föléjük emelkedve Jovan Hadžić, alias Miloš Svetić, a Matica Srpska alapítójának, a Letopis és a Golubica folyóiratok szerkesztőjének, a törvényhozónak, a történésznek, a költőnek és a fordítónak a polihisztor-figurája. A római időmértékes vers tisztelőjeként a 19. század negyvenes éveinek elején költészetének klasszicista repertoárját nemzeti témákkal gazdagította, és így szerényen jelezte a klasszicizmus végét és a romantika kopogtatását.
A romantika korát az epigonok költészete jellemzi Zombor irodalomtörténetében. Ez a leghosszabb ideig tartó korszak (1860 – 1914), zajos, dühös, és leginkább mesterkélten felnagyított hazafias érzésekkel, és a Golub, a szerb fiatalság irodalmi lapja (1879 – 1914) oldalain támogatott, ötlettelen hazafias lírával teli periódust jelent. Az intim-meditatív ihlet ritka pillanataiban ez a költészet is képes levetni a ráerőszakolt sablonokat, amit kétségtelenül bizonyít némely költők jelentősebb tehetségre valló műve (Mita Popović, Nika Grujić Ognjan, Petar Despotović, Ivan M. Popović, Vojin Bikar).
A szerb romantikának Djura Jakšić és Jovan Jovanović Zmaj mellett legkiemelkedőbb korifeusa, Laza Kostić kései költészete annak dekonstrukcióját és önmegsemmisítését jelenti. A hetvenes évekig a nemzetet magasra emelő költő a zombori korszakában (1895 – 1910) a politikai gyakorlat eszközeként működő nemzeti mitológia és mitománia szatirikusaként ír. A sok mindenben különleges utolsó verse egy kimúló irodalomtörténeti korszak hirtelen felvillanásaként is, mint a szerb romantikának a közelgő új stílusirányzatok terhe alatti késővirágzása is számottevő.
Zombor irodalomtörténetében a jugoszláv korszak legjelentősebb megjelenítője Veljko Petrović elbeszélő és költészeti műve. A kezdetektől fogva a szerb irodalomkritika legmagasabb szintje (Jovan Skerlić) kísérte figyelemmel, a hazafias költészet megújítójának számított, irodalomtörténetileg legfontosabbat novellisztikájában alkotott, amelyben a vajdasági elődöktől, Jaša Ignjatovićtól és Stevan Sremactól örökölt realizmusát a lélektani megfigyelés és a világbavetett ember groteszk ábrázolásának modern felhangjaival szőtte át. A Monarchia alatti szerb polgári társadalom világát ábrázolva szülővárosát s szerb irodalom mitikus-poétikus helyévé, Ravangraddá (Síkvárra) avatta.
Sokoldalú adottságai révén (költő, elbeszélő, enciklopédista, művészettörténész, publicista, szerkesztő) Veljko Petrović a régiek közül Jovan Hadžićhoz áll legközelebb.
A múlt század hatvanas éveiben a Pokret című irodalmi lap köré gyülekező fiatal írók közül egyéni alkotóerejük nyomán Boško Ivkov és Miroslav Josić Višnjić emelkedett ki. A Crnjanskin, Kašaninon, Isidora Sekulićon nevelt stílusuk és többműfajúságuk (vers, elbeszélés, regény, esszé) mellett művüket líraiságuk és a barokkos, néha az artisztikusság mesterkéltségének iszamós talaja irányába vezető nyelvi filigránságuk teszi felismerhetővé.
Radivoj Stokanov
